Gyógyító beszélgetés


"A tudás hatalom. Minél tudatosabbak vagyunk, annál nagyobb mértékben vagyunk képesek a túlélésre és a sikerre"
Bruce Lipton, sejtbiológus



Freud jéghegy-modellje
Tudatos cselekvéseink 5%-ban határozzák meg életünket
- ami a jéghegy csúcsa -,
a tudattalanul működők pedig "a maradék" 95 %-ban!!!

Önismereti munka módszereim:

(Katt a megfelelőre a részletekért!)
 | Meditáció
 | Germán gyógytudomány
 | Kronobiológia
 | Kristály-asztrológia
 | Számmisztika
 | A SORS átalakítás Módszertana

Gondolatébresztő



Mindannyian voltunk gyerekek, leszünk /lettünk/ szülők, nagyszülők, tehát mindegyik szemszögből ismerjük vagy meg fogjuk ismerni az élet különböző oldalait.

Szülőként biztosan mindenkiben megfordult az a kérdés, hogy ő vajon elég jó szülő-e. Egy-egy döntése kapcsán mérlegelve, mikor mit, és hogyan tegyen, és bizony meg kellett állapítania, hogy nagyon nehéz mindig, minden alkalommal a lelkiismeretének megfelelően dönteni, és lehet, hogy idő sem volt mindig erre, csak automatikusan cselekedni.

Talán ebből is adódóan nagyon kevés az olyan ember, aki képes gyermekét elfogadni olyannak, amilyen: kimondva vagy kimondatlanul feltételek nélkül szeretni, hogy ő is, mint önálló lény érvényesíthesse saját akaratát. Hiszen a felnőtt mindig mindent jobban tud - gondoljuk többnyire -, s ezáltal gyakran megfosztjuk gyermekeinket attól, hogy megtapasztalhassák a saját bőrükön azt, amit meg kell élniük, hogy levonhassák belőle a következtetéseiket, tanulságaikat. Pedig nem lehet átvenni senkinek sem a sorsát, a saját gyermekeinkét sem. Nem spórolhatjuk meg nekik, hogy ők is tanulhassanak a hibáikból. Tudjuk, "mindenkinek megvan a maga keresztje". Akár a jobbítás szándékával is lehet, hogy szinte "rájuk telepszünk", és megmagyarázzuk, hogy csak a javukat akartuk, miközben szinte agyonnyomtuk őket a szeretetünkkel. A másik véglet, amikor rájuk hagyva sok mindent, a szülői segítő támaszt mellőzve kénytelenek felnőni, mondván, úgyis nagyok már... s ha tudnánk, hogy mindezt nem szándékosan, hanem tudatalatti programjaink, szülői örökségeink, látott és ránk "ragadt" viselkedésmintáink következtében tesszük!!! Talán sokkal könnyebb lenne mindnyájunk élete…

Dr. Susan Forward: Mérgező szülők c. könyve segíthet megérteni mindennapjainkat /alcíme: HOGYAN SZABADULJUNK MEG FÁJDALMAS ÖRÖKSÉGÜKTŐL, ÉS NYERJÜK VISSZA ÉLETÜNKET?, hogy azokat átlátva tudatosabban megéljük, és ne kövessük el mi már azokat a "hibákat", melyeket generációról-generációra elődeink elkövettek.

E-book formájában letölthető: http://hu.scribd.com/doc/159187686/Forward-Susan-Mergez%C5%91-szul%C5%91k

Részletek a könyvből:

"Szüleink mentális és emocionális magvakat ültetnek el bennünk - magvakat, amelyek velünk együtt fejlődnek és növekednek. Egyes családokban ezek a szeretet, a tisztelet és a függetlenség magvai. Sok más családban azonban a félelemé, a kényszeré és a bűntudaté. … Ha ön a második csoportba tartozik, ez a könyv önnek szól. Ahogy felnőtt, ezekből a magvakból láthatatlan gyomok fejlődtek ki, amelyek át- meg átszövik életét. Indáikkal tönkretették magánéletét, karrierjét vagy a családját. Önbizalmát és önbecsülését feltétlenül kikezdték.

Kik a mérgező szülők?
Egy szülő sem lehet tökéletes. Jómagam is elkövettem néhány szörnyű hibát a gyerekeimmel szemben, amivel komoly fájdalmat okoztam nekik (és magamnak is). Egyetlen szülő sem képes minden percben érzelmileg rendelkezésre állni. Teljesen normális dolog, hogy a szülő olykor rákiabál a gyerekeire. Időnként minden szülő túlzottan korlátozóvá válik. A legtöbb pedig elfenekeli a gyerekét, még ha ritkán is.

Vajon ezektől a botlásoktól válnak kegyetlen vagy alkalmatlan szülőkké? Természetesen nem. A szülők is csak emberek, és nekik is megvan a maguk baja. A legtöbb gyerek pedig fel tudja dolgozni az alkalmankénti dühkitöréseket, ha mellette sok szeretetben és megértésben részesül. Azonban sok az olyan szülő, akinek negatív viselkedési formái állandóan és túlnyomórészt jelen vannak a gyerek életében. Ezek a szülők okozzák a sérülést. Miközben megfelelő kifejezés után kutattam az ilyen szülők közös vonásainak leírására, minduntalan átfutott az agyamon egy szó: mérgező. Az ilyen szülők által okozott érzelmi károsodás méregként terjed szét a gyerek egész lényén, és ahogy a gyerek felnő, úgy fokozódik a fájdalom is.

Amikor ezek a gyerekek felnőnek, tovább hordozzák a bűntudat és az alkalmatlanság érzésének terheit, ami rendkívül megnehezíti számukra a pozitív énkép kialakítását. Az ebből fakadó önbizalomhiány és csökkentértékűség érzése azután életük minden aspektusát beárnyékolja.…. Bizonyított tény, hogy akik gyermekkorukban szeretet nélkül nőttek fel, inkább felelőtlen és hideg felnőttek lettek, semmint törvény- és embert tisztelő állampolgárokká váltak. Ha mégsem, az elmaradt szülői szeretet belehajtja őket újabb és újabb romboló viselkedésformákba, amelyeknek végül gyermekei és unokái válnak áldozatul és ez a folyamat öröklődik generációról generációra. Óriási a különbség aközött, hogy "szeresd és tiszteld anyát és apát, mi is szeretünk és tisztelünk", és aközött, hogy "szeresd és tiszteld apát és anyát, mert a szüleid vagyunk és hatalmunk van fölötted". Emberi életünk minősége nem azon múlik, mennyire tanulunk meg élni a kezünkben lévő hatalommal.

A bennünk élő sérült gyermek felismerése a lelki gyógyulás 1. mozzanata. Lelkünk gyógyulásának első lépése ez, hiszen a katartikus belátás révén meglátjuk saját tisztaságunkat és eredendő jóságunkat. Meglátjuk igazi valónkat, hű képünket, amely már kora gyerekkorunkban eltorzult. Ezt a torz énképet azután végighurcoljuk egészen a felnőttkorba, és ha gyerekeinknek nincs elég szerencséjük, nekik is jócskán kijut belőle.

Az embert - többek között - az erkölcsi érzéke teszi kiváltságos lénnyé. Az eredendő jóság az együttérző felelősségvállalás képességét és kiváltságát jelenti. Vagyis, hogy az érzelmileg felnőtt ember örömmel vállalja a hatalmával járó felelősséget. Nem kiváltságként éli meg, hanem a másoknak való adás lehetőségének tekinti. Ez az érzelmi felnőttség, ami egészséges lelkiismerettel párosul. Nyugati civilizációnk és kultúránk, ezáltal énképünk is sajnos az eredendően bűnös ember paradigmájára épül: akinek mindenekfelett kritikátlanul tisztelnie kell szüleit, holott éppen az lenne a kívánatos, hogy gyerekeinket tisztelnünk kellene kritikátlanul és mindenekfelett.

A szülő-gyermek szimbiózis alapvetően kétféle lehet: pozitív és negatív.….Pozitív szimbiózisban élő gyermek a szülőről való leválásakor megőrzi a pozitív kötődés és szeretet mintáját, s ez alapján képes új kapcsolataiban is szeretetben élni tovább. Ezzel szemben a negatív szimbiózis, amelyben a gyermek a rettegés, a bizonytalanság, a lelki és testi bántalmazás különféle fokaiból és formáiból eredő szenvedés, általában a szeretethiány és a negatív energiák közepette él, sokkal nehezebben és fájdalmasabban bontható fel. A felnőtt ember lelki szenvedése a negatív szimbiózis problematikájával függ össze. Halmozott nehézségekről van szó. Egyrészt maga a negatív szimbiózis okozta érzelmi torzulások, másrészt e szimbiózis felbomlásának sokszor szinte elviselhetetlennek tűnő fájdalma, harmadsorban pedig - már amennyiben sikerült túllépni a felbomlás gyötrelmén és áttörni a szimbiózist - a felismerés, hogy az egyén nem hozott magával semmit, aminek hasznát vehetné az immár szabad életben. Hiányoznak a pozitív minták, emlékek, kapaszkodók, amelyekhez válságos helyzetekben az ember odafordulhat vigaszért. Éppen ebben rejlik a helyzet nehézsége. A negatív szimbiózis ugyanúgy kötelékekre épül, mint a pozitív.

Mivel az egyénnek szüksége van a kötődésre, a kötődés adta biztonságra, a negatív szimbiózis felbomlásának fájdalma gyakran olyan erejű lehet, ami rendre arra készteti az egyént, hogy kapcsolataiban és kötődési mechanizmusaiban újra és újra élje a negatív, ám megszokott és biztonságos kötelékeket, amelyek a szüleihez fűzik. Tehát nem pusztán arról van szó, hogy a negatív szimbiózisban az egyén negatív sémákat tanul meg, és mivel nem ismer mást, ezeket tudja csak használni a későbbi kapcsolataiban. A negatív sémák ismétlésével jóval mélyebben, a gyökerek szintjén, a szülőhöz való kötődést éli újra és újra. Nem egyszerűen a berögződött negatív sémák, "szokások" levetkőzése okozza a nehézséget, hanem a sokkal alapvetőbb, a biztonságot, sőt az egyetlen létező köteléket jelentő kapcsolatok - még ha azok negatívak is - elengedése az, ami az egyént tudattalan rettegéssel tölti el. Hiszen azután csak a halmozott fájdalom vagy éppenséggel semmi nem marad fenn az egyén számára. Ő maga is megsemmisül, persze képletesen, ebben a szakadásban. Ez az a mozzanat, amelyben a negatív szülőtől való leválás legmélyebb lényege rejlik, és amely annyira nehézzé teszi ezt az elválást. Ha az egyénnek mégis sikerül túljutnia a negatív kötelékek felbomlásának fájdalmán, azzal kell szembesülnie, hogy saját értékeit, sőt önmagát újra kell teremtenie. Légüres térbe kerül. Visszalépni már késő, a lélek kitört a fojtogató ördögi körből, de a pozitív, konstruktív minták hiánya bénítólag hat. A léleknek ilyenkor óriási erőre és támaszra van szüksége, hogy a fokozott gyászreakció vissza ne lökhesse a negatív mintákhoz.

Mindennek ellenére természetesen nem lehetetlen a negatív szimbiózis felbontása. Ha sikeres, az egyén megteremtheti az egészséges távolságot a szülei és saját lelke között, ami fizikai érzéssel is párosul. A katartikus szimbiózis áttörés korlátoktól, béklyóktól való szabadulást jelent, ami a test felszabadulását, megkönnyebbülését is eredményezi. A légzés szabadabbá válik, a szív mintha kitágulna, vagy inkább kitárulna. Az egyén újraszületik. A szülővel való szimbiózis, mint az ember legmélyebb és legösszetettebb kötelékrendszerének felbomlása intenzív gyászfolyamatot indít el. Ha a negatív szimbiózis felbomlása sikeres, még a heves gyász sem lökheti vissza az egyént a negatív kapcsolatokba, ám ha mégis, jóval korábban ráérez a negatív sémákra, és könnyebben változtat helyzetén. A szimbiózis teljes felbomlása így is éveket vehet igénybe, és elválaszthatatlan a torzult énkép átalakításától. A negatív szimbiózis felbomlása és az énkép megváltoztatása két egymással összefonódó, egymást feltételező folyamat. Ugyanannak a dolognak - az érzelmi felnövésnek - két aspektusát képezi. A szimbiózis felbomlásának folyamatában a mérgező szülőkről alkotott kép is megváltozik, és e folyamat legvégén, a gyász és a harag kitisztulásával meglátjuk és megértjük törékenységüket és szenvedéseiket. A végső gyógyulás jele a velük való megbékélés. ….. A könyv túlmutat a téma keretein, hiszen a gyermekkorban rögzült pozitív és negatív sémák elkísérnek bennünket nemcsak a magán, de a társadalmi életünkbe is.

Tehát tehetségünk, intelligenciánk pontosan annyit ér, amennyire képesek vagyunk azt adásra, mások építésére használni. Ez határozza meg emberi életünk minőségét. Képesek, hajlandóak vagyunk - e kigyógyulni sérültségünkből, kilépni a szülők árnyékából, s felismerni eredendő jóságunkat, hogy együttérző felelősséget vállaljunk ezért az életért, melyet ajándékban kaptunk?"

További ajánlott olvasmány Rüdiger Dhalke: A lélek nyelve a betegség /részlet/

"A testnek, mint az anyagi világ kifejeződésének a legalacsonyabb a rezgési frekvenciája, a lelki síké közepes,
a szellemié pedig a legmagasabb. Következésképp ahhoz, hogy azt, ami a legalsó rezgési szinten,
mint testi tünet csapott le ránk, a lelki síkra emeljük, energiára van szükség. Még ennél is több energia kell ahhoz,
hogy az adott téma a szellemi síkra kerüljön. Ezt az energiát a kórképek értelmezése során
tudatossággal és a témával való elmélyült foglalkozással kell előteremtenünk."
© 2013, készítette: DC-Stúdió